Újrakezdjük, de mégis minden a régi

Nagyon el voltunk keseredve júliusban, hogy nem találunk "normális" lakást, ami tetszik mindannyiónknak, elérhető áron van. Sokat megnéztünk, de nem "éreztük", hogy meg kellene venni. Már este fél6 volt pénteki nap, sehol egy lakás, így elmélkedtünk, hogy albérletet keresünk. Sétáltunk a városban, amikor egy ingatlanközvetítő mellé értünk. Éppen zártak, de én érdeklődően megnéztem a kitett lakáshírdetéseket. Ők kedvesen behívtak, hogy nem baj, ha zárnak, visszajönnek velünk. Rögtön felkeltette az érdeklődésünket egy lakás. Megnéztünk és beleszerettünk. Elérhető áron volt, egy kedves hölgy árulta, aki messzire költözne innen. Megegyeztünk, volt lakcímünk

Örömmel utaztunk vissza a lakásunkba és lelkesebben pakoltunk.

Eljött a költözés napja (nehéz volt elszakadni a bölcsitől nekem, oda járt Barbi sokáig, ugyanaz volt a gondozó néni a fiúknak is, nagyon szeretem, és nagyon sokat köszönhetünk neki, hogy a Barbi ennyire jó ember és a fiúk is szerettek hozzá járni), Gábor este leutazott egy teherautóval segíteni.

Reggel fél7-kor már pakoltak az emberek. Nagyon felgyorsultak az események. Györgya jött segíteni (köszi), Évi meg átjött elköszönni (sírás nélkül nem ment ) ő utazott aznap Bp-re a tesója esküvőjére. Nagyon szerettem ott lenni, szeretem a várost, hiányzik, hiányoznak a barátok, a megszokott környezet.

Szóval a költözés délután 4 órára befejeződött A fiúkkal (Öcsi barátai, akik jöttek segíteni nekünk pakolni) elhívtuk sörözni, mi Mónival sütit ettünk. Jókat nevettünk, felszabadultunk. A gyerekekhez mentünk anyuékhoz (köszi anyu, hogy sokat segítettetek nekünk) és ott aludtunk 3 napot, amíg mi ügyeket intéztünk, és mellette pakoltunk. 

Az ügyintézés borzalmas volt, mindehol kígyózó sor állt, 3 hét alatt tudtunk mindenünket átiratni, de ez már egy másik téma.

Fehérvári lakosok lettünk

Az ember a biztonságot, a mindennapi rutinra törekszik. Ha ebből kimozdul, vagy kibillentik, akkor bizonytalanná válik.

Barbit viselte meg (sajnos) a legjobban ez az egész költözés. Az iskolában nem voltak barátai, új volt minden, a tanárok, a tanítási módszer, a környezet, az iskolához vehető út. Nagyon megviselte lelkileg. Sokat beszélgettünk. Az osztályfőnöke (Judit néni) nagyon talpraesett és vérbeli osztályfőnök. Nagyon érezte, hogy Barbi lelki válsággal küszködik, felvettük kölcsönösen a kapcsolatot, hogy mit tudunk tenni.

Móniék elvitték a Baptista gyülekezetbe Barbit a vasárnapi iskolába,ahol nagyon jól érzi magát, ott is segítenek neki beilleszkedni.

Fogadó órán voltam tegnap, nagyon büszke voltam Barbira. Nagyon jól tanul, lelkes, beilleszkedett. Ő is érzi. Elfogadták a társai, és ő is az osztálytársakat.

Nagyon sajnáltuk az első két hónapban, mert bizony a változás jó, de idő kell, mire az ember stabilizálja az életét. Nagyon felnézek Barbira, hogy ennyire ügyesen és erősen akarva szeretett volna beilleszkedni és sikerült. Amit az ember nagyon szeretne, azt megkapja, itt az élő példa rá... Puszi neki

Nekem is, mint a tesómnak  a S. King regénye jut eszembe, a Hasznos Holmik, amikor pakoljuk a cuccainkat a dobozokba, zsákokba.

Kell, nem kell, kell, nem kell. Én szigorú vagyok, mindent kidobálnék, amit legalább 1 éve nem használtuk, de van egy ellendrukker tábor (igen, apuci és Barbi) akik meg megvétózzák a döntésemet.

Én mondtam nekik, hogy ellennék 1 szobabútorral, ággyal, egy asztallal és a ruhákkal.

Minek a többi?

Aztán jól kinevetnek. Úgyis keresnéd pár hónap múlva a kidobott holmit...Lehet, hogy igazuk van.

Ragaszkodunk emlékekhez, a tárgyakhoz.

Barbi is a gyűjtögető élemódját éli most, mint mi annak idején, minden apró kavicsot, követ, füvet hazahoz emlékül a járt helyekről. Azzal nem lenne baj, ha lenne egy kimondottan ilyen gyűjtögető szoba, vagy padlás, dehát nincs...

Kisdoboz, nagydoboz, erős zsák, gyenge zsák, mit hova rakjunk? Kiszakad? Bírni fogja?

Ilyen kérdések közepette pakolunk apucival minden este, hogy a 2 hét múlva esedékes költözésünk létrejöhessen.

A fiúk miatt esélytelen vagyok a délelőtti pakolásra, így a főzés,mosás és takarítás és játék után az esti programunk a felemelő dobozolás és zsákolás. Ez a mi családi sportunk mostanában

4 évvel ezelőtt beleszerettünk ebbe a környékbe. Nem a házba, hanem a csendes, fás környezetbe. Sokat sétáltunk erre hármasban és álmodoztunk, hogy egyszer majd itt fogunk lakni, messze az akkori zajos, koszos körfogalomtól.

Aztán hírdetést láttunk az egyik apróban, hogy eladnák a 2+2 szobás, 72 nm-es lakást a 3.emeleten. Egymásra néztünk és tudtunk, hogy ez a miénk lesz. Ejöttünk, megegyeztünk és pár hónapra rá saját kezűleg kezdtük újítgatni. Szedtük a tapétát, cipeltünk le-fel mindent, munka után mindig ez volt a közös program.

A költözés is családias volt, egy baráti házaspár nagy segítségével tudtunk átköltözni.

Aztán 2 évre rá ide születtek a törpök. Sok-sok nagyon szép emlék köt ide minket, szeretjük nagyon ezt a lakást. 1 éve teljesen felújították kívülről, új szigetelést, színt kapott, rendezett lett a környéke. A lépcsőházat is átfestették, mi kicseréltettük a bejárati ajtónkat. Nagyon elfértünk itt (mondjuk lehetne egy étkező, ami nincs, meg kicsit nagyobb fürdőszoba), szerettünk itt!

Döntenünk kellett, eladjuk. Fájt a szívünk nagyon érte, de továbblépni csak így tudtunk.

Szerencsések vagyunk (a lakás is az) mert egy nagyon aranyos házaspár egy picibabával vették meg, akik tudjuk, hogy szeretni fognak itt élni, lesznek még gyermekeik, akik majd fognak motorozni a ház előtt, akik nem messze járnak majd oviba és iskolába.

Már a lakásunk csatatér. Dobozok dobozok hátán, zsákokban a ruhák nagy része.

Vissza van még több pakolnivaló, de alig férünk még így is.

Barbi szobája lesz a raktár 1 hétre, oda pakolunk be mindent, ami ezután keletkezik doboz vagy zsák, ő pedig kiköltözik a nappaliba (örül nagyon!)

A változásról való döntés után várnunk kellett. Egészen július közepéig. Ekkor kaptunk egy "igen" és "alkalmas" választ, amire nagyon vártunk. Sok és iszonyú megterhelés volt lelkileg, hogy a másfél hónap alatti bizonytalanságot hogyan küzdjük le. Maradunk vagy nem? Párhuzamosan éltük a megszokott és "régi" életünket, mellette pedig a"jövő" életünket szerveztük, néztünk dolgoknak utána.

Annyiban volt rossz, hogy a régi életet úgy kellett élni, hogyha nem sikerül és negatív a válasz, akkor folytathassunk mindent, mintha mi sem történt volna, de ha a válasz pozitív, akkor tudjunk mobilak lenni, gyorsan elintézni mindent és megkezdeni az "újat".

Leírva is bonyolult, hát még átélve!

Amikor ezt megtudtuk, hogy "igen", elkezdtünk remegő lábakkal és gyomorral amiket felírtunk, gyorsan elindítani.

Lakáseladás és lakásvásárlás,papírok intézése.

Jól belekezdtünk, már most fáradtak voltunk, de szerencsére nem veszekedtünk (mert pár barát felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk, a lakhelyváltás mindig kirobbant veszekedést, ha nem figyelünk eléggé egymásra!)nos, ezt igyekszünk kiküszöbölni, mert ha ez is bejön (mármint a vita, veszekedés) akkor bizony még nehezebb lesz a váltás. Összetartunk.

Idén májusban nagy döntést kellett hoznunk. Továbbra is ezen a helyen élünk és lakunk, vagy egy jobb élet reményében elköltözünk (másik lakást veszünk).

Sokat gondolkodtunk, hogy mit is csináljunk. A régi, megszokott életünk haladjon tovább (hiszen ez a legkényelmesebb) vagy vagyunk annyira fiatalok (még) hogy merjünk változtatni, továbblépni.

Számolgattunk, írogattunk. Elméletben levezettük, hogy hogyan is működne minden, mert ez az egész nem lenne egyszerű, hiszen öten vagyunk, ebből három gyermek.

Felvázoltuk a nagylánynak, Barbinak, aki nagyon belelkesedett, tetszett az ötlet.

Jött a döntési nap, amikor ki kellett mondani a végső szót. Mindannyian "igenre", a változásra voksoltunk.

Nehéz volt egy kicsit a szívem, hiszen nekem a lassan 20 éve megszokott környezetet kellett elhagynom, Petinek pedig azért nehéz, mert ő itt született, ezen a környéken élt mindig születésétől fogva.

Rossz volt a döntést kimondani és elmondani, mivel családtagokat "haragítottunk" magunkra, illetve én lettem a "bűnbak", aki meghozta szerintük a döntést.

Szerencsére nem volt igazuk, nagyon jól működik a házasságunk itt is, mindent megbeszélünk, elmondja mindenki egyenlően a véleményét, meghozzuk a lehető legjobb döntést. Ebbe a véleménynyílvánításba beletartozott Barbi véleménye is.

Remélem, hogy akiket megbántottam (bántottunk) hamar megbékélnek, és megértik a közös döntésünket, elfogadják, hogy felnőttek vagyunk, felelősségteljes döntésekkel, én 35, Peti pedig 30 éves múltjával tudunk önállóak lenni.

Remélem, hogy a barátok továbbra is barátok maradnak, segítenek minket lelkileg, ahogyan eddig is tették.

Tudom, hogy a családunk is sokat fog segíteni nekünk (mint ahogy eddig is) önzetlenül. Egyszer mi is vissza tudjuk nekik támogatni a sok-sok jót és szeretetet.

Miattuk nem félünk a jövőtől.